Két temetés

Elég rég voltam temetésen, de az utóbbi hetekben két egymást követő napon is részt vettem egy-egy búcsúztatáson. Furcsán egymásra torlódott ez a két temetés. 

Az első napon egy régi kollégát temettünk, akivel együtt dolgoztam egy korábbi munkahelyemen. De nem is a temetés a jó szó erre, mert úgynevezett szórásos temetés volt ez, ami nem is temetés. A hamvakat egy szökőkút vízsugarai mossák be a talajba. Vagy hát nem is tudom, hogy bemossák-e. Mert nekem az volt az érzésem, miközben néztem, hogy a hamvak nem mosódnak be igazán a talajba, inkább csak szétszóródnak a felszínén. Volt az egész látványban valami abszurd, vagy nem is tudom, minek nevezzem. Közepesen ízléstelen zene mellett beindul egy szökőkút, és porlasztja a hamut. Eszembe jutott Oravecz Imre egyik régi verse, amiben arról ír, hogy miután kihamuzza a cserépkályháját, gyakran belenyúl a vödörbe gyűjtött hamuba, hogy „tesztelje a leendő halmazállapotot”. Metsző hideg volt a temetőben, esett az eső, közvetlenül a fejünk felett ötpercenként zúgtak el a repülők. Az örök nyugalmat remélők valószínűleg nem számoltak azzal, hogy eljön az idő, amikor nem a rigókat és cinkéket hallgatják majd, hanem a fülsiketítően bőgő hajtóműveket.

A hajdani kollégát búcsúztató férfi hosszasan sorolta az elhunyt érdemeit. Az efféle szövegekben szinte mindig jó adag túlzás van, a gyászbeszédek elkerülhetetlenül felfelé stilizálnak. Nem vagyok híve az ilyesminek, hozzám a szárazabb és tárgyilagos nekrológok közelebb állnak. De értem, miért hajlamosak sokan efféle túlzásokba esni. A gyász, a mély érzelmi érintettség a nagy szavakban otthon érezheti magát. Vagyis inkább elrejtőzhet bennük. Az elhunyt maga is felkacagott volna a beszéd egynémely megállapításán, ezt csendben konstatáltam. Érzelmes ember volt, hajlamos a megrendülésre, de nem önmagát illetően. Néztem a virágállványra kirakott portréfotóját, ahogy ázott az esőben. A fotót nem laminálták tökéletesen, mert látszott, hogy itt-ott beázott. Arcvonásai lassan feloldódtak a papíron. Ez valóban megrendítő látvány volt, leginkább azért, mert nem volt megrendezve, nem volt benne semmi mesterkéltség. A véletlen hozta így, vagy valami titokzatos rendezés finom üzenete volt ez, nem is tudom. Akármi volt is, a maga szinte észrevétlen radikalitásával jóval többet mondott, mint a gyászbeszéd és a közepesen ízléstelen zene.

Másnap is volt egy temetés egy másik temetőben, a Dunakanyarban. Még pontosabban a zebegényi temetőben. A nagynénémet temettük, apám húgát. Apám már évekkel korábban meghalt, neki sírja sincs, hamvai a Dunában oldódtak fel. Annak idején én tettem a vízre a hamvait tartalmazó, lebomló anyagból készült dobozt. A Nagymaros és Visegrád között közlekedő régi komphajó egy helyben pöfögött a sodorvonal közepén, letérdeltem a hajó padlójára, és félig kihajoltam a korlát alatt, hogy ne kelljen bedobnom a dobozt, leérjen a karom a vízig. Ebben a majdnem fekvő testtartásban volt valami, ami egy számomra is ismeretlen rituáléra emlékeztetett. A többiek mind álltak körülöttem, miközben ott feküdtem a rozsdás, jéghideg fedélzeten kezemben a dobozzal. Amit aztán hirtelen ragadott el a sodrás, szinte túlságosan is hirtelen. Mintha egy nálam hatalmasabb erő egyszerűen kitépte volna a kezemből.

A nagynéném urnáját a szülei, apai nagyszüleim sírjába temették. Apai nagyapámat nem ismertem, hároméves voltam, amikor meghalt. Nagyanyámra jól emlékszem. A kevésbé sikerült Márai-regények idősebb nőalakjaira hasonlított. Egy letűnt korból maradt itt a megsemmisített polgárság utolsó mohikánjaként. Az öltözködése, a beszéde, a modora zárványként hatott a kádári Magyarország félsötét évtizedeiben. Nagynénémnek úgynevezett polgári temetése volt, ilyet se láttam még eddig. Egy fiatal nő, a hivatalos búcsúztató mondta a gyászbeszédet. Ezeknek a beszédeknek az alapja nyilván valamilyen sablon, amiben cserélgetik a neveket és az évszámokat. A beszéd több pontja is döbbenetes volt, erre nem találok enyhébb kifejezést. Mintha nem is a nagynénémről beszélt volna, hanem egy olyan emberről, aki az életszentség közvetlen közelében állt. A beszéd a túlzásoknak és a valótlanságoknak olyan arzenálját vonultatta fel, hogy közben többször is majdnem hangosan felnevettem. Vagy inkább nem tudtam eldönteni, hogy most sírnom kéne vagy nevetnem. Persze uralkodtam magamon. 

A zebegényi az ország egyik legszebb fekvésű temetője. Hegyek, erdők mindenfelé. A Duna acélszürke csillogása. Reméltem, hogy a nagynéném mindezt nem hallja. De mi van, ha mégis hallja valahonnan? És ha hallja, mit szól hozzá? A sok hazugság finom páraként lebegett a fák fölött.

(Sírkövek a pilinyi temetőben Fotó: MTI/Komka Péter)